Zene

2016. július 14., csütörtök

FONTOS

Több, mint egy éves kihagyás után újraírom a blogot. Az első fejezettől kezdve átírom Wattpaden. 
Akit még érdekel a sztori, nézzen be feltétlenül. 
http://my.w.tt/UiNb/Dx5XzorP0u
Hű maradok a sztorihoz:)
Sajnálom az óriási szónélküli kihagyást, de 8. volt, felvételi, vizsgák stb..
Remélem még érdekel titeket babak

2015. június 21., vasárnap

3. évad 5. fejezet

Sajnálom a csúszást és a rövid részt xx.
* Harry szemszöge*
Angyalian szunyókált mellettem a szőke hajú tündérlány. Fejét hasamon tartotta, kifárasztotta az elmúlt hetek történései.
- Engedd, hogy neked adjam az életemet – motyogtam, majd bájos csókot leheltem hajába.
Tudtam, hogy nem hallja, amit mondtam, mélyen aludt pár órája. A szobában halvány fénnyel égett mellettem az állólámpa. A félhomály beborította a szobát, tekintetemmel Rebecca-t fürkésztem.
Tökéletes, ez a megfelelő szó rá.
Sajnos még nem fogja fel, mekkora veszélyben van jelenleg.
Szememből ártatlan könnycsepp hullott, visszagondolva a mai nap eseményeire.
- Kijuttatlak innen, szerelmem – mormoltam hajába.
- Milyen romantikus pillanat – csapta össze tenyerét egy idősödő férfi.
Felpillantottam, fürtjeimet kiráztam arcomból.
- Nem létezik – suttogtam hitetlenül – Apa?
- Milyen szép ember lett a kicsi fiamból – mondta gúnyosan, majd maga alá rántott egy széket.
- Te meghaltál – dadogtam.
- Téves válasz – nevetett fel – Nagyon is élek.
- Mit keresel itt? – kérdezte kómás, fáradt hangon Rebecca.
Felkelt.
- Minden a maga idejében, galambocskáim – kacagott hangosan.
A széket fellökte, majd kisétált a szobából. Itt hagyott válaszok nélkül, ami nagyon is jellemző rá.
- Fáradt vagyok – folyt le egy könnycsepp Rebecca arcán.
- Mindannyian – helyeseltem.
- Nem érted, igaz? – mosolygott fel rám, ám ajkait kényszerből húzta szét.
Arca koszos volt, könnyáztatta. Szőke tincsei megviseltnek tűntek, piszkosnak.
- Nem tetszik – mormogta, miközben tekintetét végigfutatta a szemem körött lévő vágáson – Heges fog maradni.
- Örülnék, ha ez lenne a legnagyobb gondunk – néztem le ölembe.
***
Reggel öt óra, szerelmem ismét alszik. Három napja koplalunk itt, ebben a dohos pincében. Eltűnődtem Rebecca szépségén, és a féltés, a vágy, hogy megóvjam erősbödött. Álmatlanság a büntetésem, amiért nem védtem meg eléggé, és idekerült.
Az apám fogságába.
Néha amikor ránézek, felfogom, hogy talán ez már nem szerelem.
Ez több annál, talán.
A szerelem egy játék: ráállsz a start mezőre, majd pedig lépsz, amennyit a játék megenged, de legvégül veszteni fogsz, valaki kilöki a bábudat a trónról.
Ez megszállottság.
Úgy éreztem, hogy a szoba az őrületbe kerget. Egy szék, egy matrac, és egy folyton kattogó óra.
- Legyél végre egy olyan megszállottság szenvedélye, amit lehetetlenség kiirtani – suttogtam hajába.
- Szeretlek - felelte fáradtan, felkelt.
Ködös gondolataim beteggé tettek lassacskán. Nem tudom hol vagyunk, merre hoztak bennünket, de ami a legjobban aggaszt, hogy az apám keze van a dologban.
Az apám keze, akinek halottnak kéne lennie.
- A kurva életbe! - kiabált valaki a mellettünk fekvőbszobából.
- Ez ki volt? -húzódott közelebb Rebecca.
Nem válaszoltam kérdêsére, tovabb hallgatóztam.
A hangok alapján asztal borult, székek értek földet durván. Mintha üveg pattanást lehetett volna hallani. Ekkor kivágódott az ajtó és Zayn rohamt be.
- Gyorsan, Joshua nem tudja sokáig feltartani őket - lihegte.
Joshua?
Devine.
Apám ordibálását hallottam a különböző zajok mellett. Nem volt sok idő a menekülésre.
- Vidd őt - löktem el Rebeccat magamtól.
Zayn lehajolt es elkezdte eloldozni a szőke hercegnőt.
Kikötözte kezemet, de egyik lábam a falhoz volt láncolva.
- Nincs idő! -ordítottam - Takarodjatok!
Idegesen lihegtem, félelmet nem ismerve próbáltam kiabálni.
- Harry, nem megyek nelküled - rogyott le elém Rebecca.
- Menned kell - amint a szavak elhagyták ajkaimat, Josh felkiabált.
Tényleg nem volt erre idő.
Rebecca lendítette kezét, hogy észhez térítsen, de a láncot lehetetlen volt kitépni a falból. Addig ütött, míg csapásai csókokba torkollottak át.
- Zayn - kiabáltam, elfordulva Rebeccatól.
Vette a célzást, karjaiba fonta a lanyt, majd futva elindult az ajtó felé.
- Ne, ne, nem hagylak itt! - kapalózott Rebecca zokogva.
Leneztem szabad kezeimre, próbáltam nem ránezni. Elhagyták a szobát, de hercegnőm őruletbe kergető sikításai es kiabálasa jelen volt.
- Szeretlek - hangzott utoljára a hang, mielőtt hallottam csapódni a bejárati ajtót.
Elkezdtem rángatni a lancot eromből, próbáltam kitépni a falból.
- Én is szeretlek - suttogtam, majd fejemet hátravágtam, bele a betonfalba.

2015. március 16., hétfő

3. évad 4. fejezet

Sziasztok! Óriási kihagyás után, de megérkeztem az új résszel. Eléggé unalmas lett, de remélem elnyeri tetszéseteket:) Mondjatok véleményt kérlek, rég nem blogoltam és uh, eléggé kijöttem belőle
***
13:25.
Alig múlt el dél, de még itt vagyok. Nem tudom meddig fog tartani ez az egész. Úgy érzem körbevettek, sötétség mindenhol. Számba kendőt gyömöszöltek, szemeimet bekötözték.
Fogalmam sincsen, hol vagyok.
Talán már kihurcoltak az országból, lehet, hogy Kínában ülök egy garázsban.
Orrfacsaró szag csapdossa szaglószervemet – nem tudom mikor ér véget a borzalom. Utolsó emlékem szerint egy autóban ülök
négy kanállal?
Ekkor beugrott egy pár fehér tornacsuka, testhez simuló póló, fekete csőnadrág, barna göndör fürtök, két gyönyörű zöld írisz, rózsaszín ajkak, melyek csókért könyörögnek.
Semmi mást nem tudok. Nem tudom ki ez a férfi, ki nem megy ki a fejemből, nem tudom, hol vagyok, és a leg zavarba ejtőbb, hogy fogalmam sincsen arra, hogy ki vagyok.
Abban a pillanatban a pánik látható lehetett rajtam. Gondolatok ezre futott végig fejemben, de mindig csak a göndör lovaghoz terelődtek végül. Könnyeim csordogálni kezdtek, a kendőt rágcsáltam, de egy-egy harapást sújtottam ajkaimra, melyből fémes ízű, vörös vér kezdett folyni.
Mi ez a hely?
Elraboltak.
Ez az egyetlen logikus magyarázat mindenre. Kezemet próbáltam mozdítani, ám úgy éreztem, mintha ki lenne kötve.
Lógtam.
Egyértelműen lógtam.
Könnyeim jobban folytak kelleténél, idegesen mozgolódtam. A hideg csapdosta testemet,majd hirtelen egy kéz nyúlt értem, kikötözte kezeimet fogságából. Idegesen nyúltam a kendőért, mely számban volt, majd a szememről és lekaptam azonnal a fekete színűt.
Lihegve próbáltam kikerülni előle.
Nem tudom ki ő, de férfi.
-          -Hagyd őt békén – szólalt meg egy ismerős, elhaló hang.
Azonnal odapillantottam.
A gondolataimban cikázó férfi, a göndör.
Ám ezúttal nem úgy nézett ki, mint ahogy percekkel ezelőtt képzelegtem róla. Haja kócos volt, válláig ért, és a göndörhöz már köze sem volt. Zöld íriszei feketén csillogtak, szája sebes és véres volt, alsó bal ajkát pedig vágás díszítette. Szeme alatt mély karikák, illetve jobb oldalán lila-kék-zöld folt volt látható.
Borzalmasan festett. Fogadni mertem volna, hogy ez nem lehet az álmaimban szereplő férfi. Ő valaki teljesen más.
De még is, valami ismerős volt benne.
Talán a fejformája, mintha hasonlítana rá.
Ekkor láttam meg félmeztelen felsőtestét. Izmos volt, kockái kivehetőek. Jól nézett volna ki, ha nem díszelgett volna színes foltokkal, sebekkel, vágásokkal és varratokkal.
Újra arcára pillantottam, és egy beforrt vágás keretezte szemét.
Jézus istenem.
-          -Rebecca - szólt halk hangon, ám a szó vége elcsuklott.
Rebecca.
A név hallatán minden eszembe jutott. Emlékek sokasága futott végig fejemben, ismét.
-          -Harry – kaptam kezemet szám elé.
Próbált közelebb férkőzni hozzám, ám egy kötél megállította.
-          -Lásd nagylelkűségemet, odamehetsz hozzá – lökött Harry elé egy mély hangú, számomra ismeretlen férfi.
Ismét kötél került kezeimre és lábamra, tiltakozásom ellenére. A férfi becsapta maga mögött az ajtót, elhagyta a szürke, rideg, üres szobát. A fal is belerezgett erejébe.
-          -Hogy kerültél ide? – folyt le egy könnycsepp arcomon – Kik ők?
-          -Shh – mormogta – Ki fogunk jutni innen.
-          -Hogyan?
-          -Spoon – jelentette ki nemes egyszerűséggel – Tudtam, hogy terveznek valamit. Értsd, a The Wanted. Ránk uszította ezt a szánalmas bandáját, de nincs mitől tartanunk. Ha Marcel-ék teszik a dolgukat, hamar kijuthatunk innen. Csak ki kell tartanod, és hinned bennem, bennük.
-          -A remény már meghalt, nem igaz? – döntöttem hátra a fejemet a hideg falnak.
-          -Nekünk már más nem maradt – követte példámat.
Nem tűnt kétségbeesettnek, tudtam, hogy a remény szó már számára is értelmét vesztette. A francba is, megérdemelnénk a boldogságot ennyi szenvedés után, nem? Hol van az leírva, hogy nekünk csak a szenvedés jár? Hol a boldogság, az áhított remény, melyről mindenki beszél?
Láttam már őt a legrosszabb napjaiban, láttam sírva, arra várva, hogy a könnyekkel fájdalma is elúszik. Ismerem milyen, tudom milyen, amikor feladja, amikor azt hiszi, az akarat kevés az adott helyzethez. Láttam az esőben sétálni, zöld szemei és bíztató tekintete viszont mindig vele volt.
De ehelyett mára már csak fekete szempár bámul rám, üresen.
Újra le kell döntenem a falakat? Harcolni fogok érte mindvégig, nem hagyom elveszni őt a sötétségben. Meg kell tennem, hiszen ő több éven keresztül ezt tette velem folyamatosan.
-          -A remény egy hülye dolog – mondtam halkan – Elhitetik veled az emberek, hogy minden okés lesz, de végül a végén te fogsz szopni.
Tekintetét rám szegezte, ajkait féloldalas vigyorra húztam ám a még nem beforrt sebből kicsordult egy csepp vér.
-          -Sose káromkodtál ezelőtt – jegyezte meg elégedetten.
-          -Sose éreztem szükségesnek – ráztam meg a fejemet.
Pár perc néma csend állt be közöttünk, ami nem volt kínos, inkább elszomorító.
-          -Nem kell aggódnod – mélyült el a hangja – Egy ujjal sem fog hozzád érni. Az én feladatom az, hogy az életem árán is megvédjelek. Ezt jelenti a hűség, és én már megfogadtam az örök hűséget irántad.
-          -Felesleges a hegyi beszéd, Harry  - nyeltem egyet – Mindketten tudjuk, hogy itt fogunk meghalni.
Utolsó mondatomat suttogva ejtettem ki, a szavak keservesen hagyták el a számat. Könnyeim újra áztatni kezdték arcomat, s mintha Harry szeme is csillogott volna.
-          -Szeretlek – ejtette ki a számomra legszebben csengő szót.
Most már nem tudta tovább titkolni: sírt. Nem, nem csak potyogtak a könnyei, mint egy kisgyermeknek, amikor megbotlik és lehorzsolja a térdét. Ezek valódi könnyek voltak, s valódi érzelemből csordultak.
-          -Szeretlek, Harry – mondtam, majd próbáltam megfogni kezét.
Hülyén éreztem magamat.
Mindketten kapálóztunk kezeinkkel, hogy elérjük egymást, de ez lehetetlen volt, ki voltunk kötözve.
Közel voltunk egymáshoz, még is olyan távol.
Ez olyan érzés volt, mint amikor egyedül vagy a tömegben. Kevés ember érti, de aki tudja miről beszélek, képes lesz elképzelni, milyen érzések kavarogtak bennünk.
Borzasztóan nyomasztó volt.
-          -Vigyázni fogok rád örökre – nézett rám, s mintha felvillantak volna smaragdzöld íriszei egy pillanatra, ám hamar feketébe torkollott újra.
-          -Tudom.
-          -Ki fogsz jutni innen, rendben? Ki foglak juttatni, nem fogsz ezen a helyen ragadni. Bíznod kell bennem, Rebecca – térdét felhúzta arcához, szavait alig lehetett kivenni zokogása végett.
És akkor óriási harag gyúlt bennem. Senki nem teheti ezt vele, nem érdemli ezt a szituációt.
-          -Magamhoz akarlak szorítani – ejtettem ki nehezen a szavakat.
-          -A kanapén akarok veled ülni, mint az eljegyzésünk napján. Az ölemben ültél, és beszélgettünk – szipogott egyet.
-          -Emlékszek rá – mosolyodtam el.
Hirtelen elkomorodtam, emlékeztettem magamat a jelenlegi helyzetre.
-          -Ameddig nem találják meg a terveket, nem történhet baj, ugye? – kérdeztem reménykedve.
-          -Meg foglak védeni – hajtogatta újra, s újra.
Ám kérdésemre nem kaptam választ, talán jobb is. Néha a kegyes hazugság kellemesebb, mint a rút igazság. Egy dolog van az életben, ami biztos: a halál, de nem mindegy, hogy mikor. Nem mindegy milyen körülmények között, és nem mindegy, hogy boldogan, vagy pedig szánalomtól bűzlően. Talán jobb, hogy azon az éjszakán semmi szörnyűség nem történt kettőnkkel, ám rettentően vágytunk egymás érintésére.
Hiányzott az egész lénye Harry-nek.
Be kell vallanom: rettentő mód féltem. Azokban a percekben, amikor Harry is kilátástalan helyzetbe kerül, a halálon kívül még egy biztos dolog lehetséges: a félelem.
Az embernek nem olyan nagy a szája kikötözve valahol pár pszichopata állattal.
Gondolatimból Harry zökkentett ki, lábainkat összefonta.
Végre.
-          -Nem kelhetnénk csak egyszerűen fel otthon? – kérdeztem halkan.
-          -Hunyd le a szemedet, és próbáld meg – húzódott közelebb egész testével, ám keze továbbra is háta mögött volt megkötözve.
Fejemet vállára borítottam.
-          -Mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.
-          -Mire felkelsz, biztonságban leszel már, megígérem – csókolt hajamba, és mintha egy könnycsepp esett volna fejem búbjára.
Szememet lehunytam, és bár borzalmas környezetben, de képes voltam aludni az igazak álmát.


2014. december 21., vasárnap

2. évad 3. fejezet

Sziasztok.
Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de itt van a rész!
KÉRLEK EZÚTTAL TÉNYLEG HAGYJATOK NYOMOT MAGATOK UTÁN. KOMMENT, FELIRATKOZÁS, PIPA, CSOPORTCSATLAKOZÁS, BÁRMI!
Jó olvasást xx 


„De drágám, én vagyok a rémálmod egy csodás álommal álcázva.”
*Harry szemszöge*
A kanapén ültem - velem szemben a három fiú. Louis távozása óta egy szót sem szóltunk egymáshoz, mindenki a földet pásztázta szemeivel, és megpróbálta kitalálni a megfelelő opciót.
- Nem tudunk mást tenni - sóhajtottam, majd felálltam - Egy pontra kell jutnunk az amerikaiakkal.
Liam a fejét rázta, Zayn arcára undor ült ki, Niall pedig összekulcsolt kezekkel üveges tekintettel a földet bámulta továbbra is.
- Rebecca-val mit fogsz kezdeni? Nem engedem, hogy baja essen a meggondolatlanságod miatt - jelentette ki fenyegetően a fekete hajú bandatársam.
- Még mindig fent áll az, hogy kitalálhatsz jobbat - ordítottam fel.
- A hülyeséged miatt fogod elveszteni - emelte fel ő is a hangját - Meg akarod ölni őt?
- Az amerikaiak egy ujjal sem fognak hozzányúlni, nem kell túldramatizálni a dolgot!
- És ha igen? Van erre garancia? Harold, a baszott életbe is, felelőtlen döntést hozol! - kezdett fel-alá járkálni, s az ideg majd’ szétvetette.
- Felelőtlen döntés talán, de az én döntésem, hogy fogok cselekedni, és aki az utamba áll, nem fogok gondolkozni az illető halálán - tettem keresztbe karjaimat.
- Mi lett veled? Most a hatalom érdekel, régen pedig a saját életedet tetted volna Rebecca-ért oda - rázta meg a fejét, majd fenyegetően mutogatni kezdett rám az ujjával.
- Minden embernek fontos döntést kell hoznia az életben - kezdtem el meggondolatlanul - Ez a kapcsolat megtört, felgyulladt majd a vesztébe rohant. A bandám és London fontosabb, mint ő.
- Harry… - mutatott Niall a nappali ajtóréséhez.
Te jó ég
Rebecca könnyes szemmel engem vizslatott, majd amikor ránéztem, a bejárati ajtó felé rohant.
- Rebecca! - kiáltottam utána, majd elindultam, de Zayn visszalökött.
- Elintézem én - mondta undorral az arcán - Ha már nem tudsz gondoskodni senkiről, csak fájdalmat okozni az állítólagos szeretteidnek.
Lesüppedtem a kanapéra, felsóhajtottam, talán huszadjára aznap.
- Nem állunk le ez a jelenet miatt - álltam fel - Tovább gondolkozunk.
- Harry, közeleg a karácsony, talán intézkedhetnénk utána - mondta Niall.
- Karácsony? Viccelsz, ugye? Az új barátnőddel szeretnéd tölteni? - nevettem fel hitetlenül - Egy bandatagja vagy, történetesen a legnagyobbé, itt nincs semmiféle karácsony. Mit hittél, hogy öt évesekkel vagy körülvéve?
- Fáj beismerni, de a One Direction nem a legnagyobb, és soha nem is volt az - nyelt egyet Liam - A The Wanted ellen nincs esélyünk. A leghíresebb banda, övék a legnagyobb terület, Amerika. Ezt a kört nem nyerhetjük meg, Harry.
A telefonomért nyúltam, és mivel minden bandavezér telefonszáma megvolt - köszönet érte Zayn-nek -, már tárcsáztam is.
- Hallo? - szólt bele Siva, erős amerikai akcentussal.
- Harold vagyok - nyeltem egyet - Harold Styles.
- Nocsak, Styles! Minek köszönhetem hívásodat?
- Tudod te azt nagyon jól - jelentettem ki undorodva.
- Sajnálom, mostanában annyi emberrel beszélek, emlékeztethetnél - játszotta az agyát tovább.
- A kibaszott napló - morogtam - Az apám naplója. A 5 Seconds of Summer meg fogja szerezni, és ha azt megtalálják, befoglalják a területedet.
- Attól, hogy elvették a gyengeséged miatt Londont, Amerikát nem fogják tudni - komolyodott el.
- Egy egész kontinenst birtokolsz, lehet, hogy nagy hatalmad van, de nehéz lesz megvédened. Ha egy kis területet elfoglalnak, nem állnak le, és a hír gyorsan terjed, hogy lemondtál egész Kaliforniáról - jelentettem ki önelégülten.
- Miért hívtál? - tért ki a téma alól.
- Szövetséget kötni. Voltak viszályaink, de el kell felednünk őket, és egy úton kell haladnunk, hiszen egy irányba tartunk, és egy cél vezérel bennünket. A napló.
- Szövetséget kötni velünk? Bátor tett, Styles, igen bátor - nevetett fel keserűen.
- Kössünk fegyverszünetet.
- De tisztában vagy azzal, hogy errefelé nem ismerjük a „szövetség” szót? - ekkor sípolt egyet a telefon, s nem tudtam mire vélni.
- Mi volt ez a hang? - kérdeztem értetlenül - Egy síp féle?
Liam szeme kikerekedett, felpattant, majd kiverte a kezemből a telefont.
- Bassza meg, megmondtuk! - járkált fel-alá.
- Mi történt? - kérdezte Niall összezavarodva.
A sípszó sose jelent jót.
Két opció érvényes: az amerikaiak fognak megkeresni bennünket, mert a telefonhívásból adódóan lenyomozták hollétünket, vagy esetleg egyéb bandák hallgatták ki a telefonbeszélgetést, ami a legrosszabb, hiszen az amerikaiakkal szövetséget kötni bűn - minden bandában kárt tettek. Veszélyes dolog a tűzzel játszani, nemde?
- Ez nem jó - dörzsöltem a homlokomat - Nem, nem, ez baszottul nem jó.
- Azonnal el kell mennünk innen - pattant fel Niall.
- Hol van Rebecca, Louis és Zayn? - kérdezte Liam.
- Rebecca - suttogtam.
Niall telefonja végszóra csörögni kezdett, s a kijelzőn Zayn neve villogott. A szöszi elhúzta a zöld gombot, majd füléhez emelte a készüléket.
„ Hangosítsd ki” - artikuláltam ajkaimmal.
Niall megértette mire és próbáltam kilyukadni, s megnyomta a megfelelőt.
- Nem találom Rebeccat - mondta idegesen Zayn.
- Mi az hogy nem találod? - kezdtem ideges lenni.
- Befutott az erdőbe - nyelt egyet, s a zajokból levontam, hogy ő is az erdőben van - Egy baszott sikítást hallottam, de kurvára nem találom.
- Milyen sikítást hallottál? - kerekedtek ki Niall szemei.
Nem gondolkoztam, hiszen nem volt idő.
- Niall, Liam, kibaszottul gyorsan hagyjátok el a házat és keressétek meg őnagyságát, vagyis Louis-t, én pedig kibaszottul hazahozom addig Rebecca-t, és ha baja esett, kibaszottul kiherélem Zayn-t.
Ha Rebecca-nak komoly baja esett, nem tudom mit csinálok. A tudat, hogy régen többet törődtem vele és az érzéseivel, fájdalmat kelt bennem.
De nem annyira, mint benne.
*Visszaemlékezés*
Rebecca az enyém, a saját tulajdonom, és ha ezt valaki nem becsüli meg, nem félek használni a fegyveremet, akár az egyik legjobb haveromon is. Nem akadály pár golyót ereszteni másba, nem igaz?
Gondolkodásmenetemet egy óriási sikoly szakította félbe, ezután pedig apróbb nyüszítések. Szemöldökömet ráncoltam, s úgy hallgatóztam. Felcsendült egy ismerős hang, aki utasított valakit, hogy álljon le.
Louis.
Liam zavaros pillantással nézett rám, majd ő is fülelni kezdett.
- Ez Rebecca - azonosítottam be még egy sikításnál - …és Louis?
Liam bólintott egyet, majd csendre intett. Sikítások, nyüszítések és zokogás töltötte be az egész házat.
- Mi a fasz történik? – kérdeztem ingerülten.
*Visszaemlékezés vége*
- Nem eshet baja - mormogtam, majd becsaptam az ajtót magam mögött - Ma este nem.
Hazahozom őt épen, biztonságba fogom tudni. Elhagyjuk a várost, és kitalálunk egy megfelelő tervet. Mindig akad egy megoldás, nemde?
***
- Rebecca! - üvöltöztem nevét az erdőben.
Egy töltött fegyvernek éreztem magamat, készen a kilövésre. Az adrenalin dobott minden erőmön és gyorsaságomon. Nevét kiabálva haladtam végig az erdőn, majd egyszer csak összecsuklottam.
Zokogni kezdtem.
Nem, nem sírhatok. Ez nem történhet meg velem, én Harry Styles vagyok.
Egy bandavezére.
A One Direction vezére.
Nem lehetek gyenge.
Könnyeim marták arcomat, kezemmel a földet ütlegeltem. Sosem bőgtem még ennyire, egy kisgyereknek éreztem magamat, akinek - számára - óriás sérelem böki a lelkét. Mindent kiadtam magamból, ami bántott. Az évek alatt egyszer sem sírtam, de úgy éreztem, ennyi volt, elpattant valami és kénytelen voltam kiadni ezt magamból az akaratom ellenére.
Minden emlék lepergett a szemem előtt.
A találkozás, amikor eldöntöttem, hogy szükségem van rá.
Amikor először megcsókoltam.
A leánykérés.
Az esküvő.
Amikor miattam esett baja, amikor meglőtték, elrabolták, megalázták.
Amikor öngyilkos próbált lenni miattam, többször is.
A sikeresnek hitt kísérlet a folyóban…
Mind miattam volt.
Most is bajba sodortam. Az amerikaik ránk pályáznak.
Rám, a bandára, és Rebecca-ra.
Zokogásom úgy tűnt nem múlik el. Csak ültem, félig-meddig hasalva a fűben, a pólómat pedig már teljesen eláztatták a könnyeim. Kivettem egy zsebkendőt nadrágzsebemből, letöröltem vele erőszakosan arcomat, majd kipirult szemmel felálltam a fűből. Teljesen még nem nyugodtam meg, néhány csepp még mindig végigfolyt orcámon. Kissé tántorogtam, s a világ forgott velem, de meg kellett találnom őt.
- Rebecca - kiabáltam elhaló hangon - Szerelmem?
„Valamit mondhatnál, valamit szólhatnál még
Oly rég várok rád..
A szíved itt maradt, pár részed velem van még,
Bennem él..
Akkor is várok, ha nincsenek miértek
Hisz tudod, bármit megtennék érted..
Nem számít, csak amit érzek,
Hisz minden te voltál.. Hol vagy már?
Mégis merről szólsz?
Merre jársz?
Én maradok még
Hol vagy már?
Elfújt a szél
Én mégis kereslek
És csak neked mondhatom, hogy szeretlek
Tudod, hogy szeretlek..
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek
Szeretlek..” ((Éder Krisztián-Szeretlek))
* Rebecca szemszöge*
- Kik vagytok? - kérdeztem halkan.
- Hogy mi kik vagyunk? -nevetett fel egy sötéthajú férfi.
- Drágám, még nem hallhattál rólunk - mondta a szőkés hajú.
- Mi a nevetek? Ti is egy banda vagytok, akiknek a napló kell? Nincs nálam, ártatlan vagyok! - védekeztem azonnal.
Ki tudja, mikre képesek?!
- Nem a naplóra fáj a fogunk - jelentették ki egyszerűen.
- Honnan jöttetek? - erős akcentussal beszélték az angolt, biztos, hogy nem amerikaiak és nem is britek.
- Egy kis országból Európában - rántotta meg a vállát a szőke, majd kibambult az ablakon - Magyarországból.
- Kik vagytok? - tettem fel újra a kérdést.
Magyarország?
- Édes kis szívem, mi vagyunk a Spoon.

Kanál? ez meg milyen név?...

2014. november 26., szerda

3. évad 2. fejezet - Napló

Sziasztok.
Íme itt van a következő rész!
Úristenem, kukkantástok meg a megtekintések és feliratkozók számát egy pillanatra!
Amikor megláttam, lefordultam a székemről. Köszönöm szépen, másoknak ezek talán kis számok, de úristenem, ez elképesztő a számomra! 
Kérlek hagyjatok továbbra is nyomot magatok után (hozzászólások, pipák, feliratkozások, illetve csatalkozzatok a facebook csoportba, hol 5 tag, és megvan a 190!!!)
Szeretlek titeket ♥ 

Ki az az árnyék, aki túszul ejtett téged? Én már itt vagyok napok óta,
Ki ez a suttogás, aki azt mondta, hogy sosem fogom megúszni?
Tudom, hogy hamarosan jönnek értem és megtalálnak,
De úgy érzem már hozzászoktam, hogy a birtokodban tartasz.
Különös érzés kerített hatalmában, talán a megbánás? De miért lenne bűntudatom? Teljes mértékben megérdemelte, amit tettem vele. Visszaadtam megannyi megaláztatást, ami az évek alatt bökte a csőrömet. Bánom, hogy csak most voltam képes kiadni magamból a dühöt.
Harry egy eligazítással elintézte a dolgot, erőszakmentesen.
Az ágyban feküdtünk, akarom mondani, feküdtem. Reggel négy óra volt, de Harry-t sehol sem leltem. Kissé aggódtam, de nem értettem miért. Az csak jó nekem, ha nem találom, nem igaz?
Nem, nem igaz. Szükségem van rá, jobban, mint bármi másra.
Felálltam az ágyból, lesétáltam a földszintre. Újra körbenéztem, Harry-t szólongattam, de nem érkezett válasz. Ajkam mosolyra húztam, mert úgy gondoltam, itt az ideje egy kis kiruccanásra. Megindultam az ajtó felé, ami éppen akkor nyílt ki, amikor kezemet a kilincsre helyeztem. Harry döbbent arccal állt előttem, én pedig fejemet fogtam ügyetlenségem miatt.
- Hova óhajtottál menni?
- Én csak..
- Azt hiszem világosan letisztáztuk anno a szabályokat - morgott fel.
Lesütöttem szememet, mire Harry visszahúzott a nappalihoz.
- Louis hazafele menet hívott, elvileg fontos bejelentése van - mondta.
Megrántottam a vállamat, majd ledobtam a testemet a kanapéra.
* Harry szemszöge*
Az ajtón hangos dörömbölés jelezte Louis megérkezését. Kinyitottam, mire lihegve az egész banda berohant a házba. Az ajtót gondosan bevágták maguk után, míg én ledöbbenve álltam minden előtt.
- A francba is - dörzsölte Louis az állát, miközben fel-alá járkált a szobában - A francba már!
Niall leült a kanapéra, fejét kezébe temette, majd sóhajtott egy óriásit. Liam szintén így cselekedett, Zayn pedig Louis példáját követve fel-alá járkált.
- Mi a fasz bajotok van? - kérdeztem egyre idegesebben.
A frusztráció tisztán érezhető volt a levegőben. Mindenki feszült volt, és ez engem is még ingerültebbé tett. Sosem láttam még őket ilyennek, amit be kell, hogy valljak, megrémisztett.
- Az apád - nyögte ki Louis - A naplója.
- Tessék? - értetlenkedtem - De attól már megszabadultunk több éve.
- Egy részétől Harry, csak egy részétől - futtatta ujjait végig haján.
Kifújtam a bent tartott levegőt, majd én is leültem a srácok mellé. Tanácstalan helyzetbe kerültem - annak a naplónak nem szabadna léteznie már. Rengeteg fontos információt tartalmaz rólam, Londonról, a bandáról, de a legfontosabb az alagútrendszer.
Sokan tudják, hogy London alatt alagutak kötik össze a lenti világot. Nos, sajnos a bandánk elődje szeretettel használta ezt különféle illegális cuccok tárolására, emberek kínzására, fogva tartására, illetve egyéb bűncselekménynek számító dolgokra. Ehhez egyedül egyetlen egy térkép vezethet el - ami sajnálatos módon ebben a naplóban található. Több éve a markunkban tarthattuk, és azonnal elégettük, de úgy tűnik, a naplónak van egy másik része valahol a világban.
- Hol van a napló? - kérdeztem egyre idegesebben.
Nem a düh vezérelt, sokkal inkább a kétségbeesettség. Aki megszerzi a naplót, uralhatja egész Londont.
De ami talán a legrosszabb, hogyha a térképet is benne találja az illető. Akkor óriási katasztrófa keletkezhetne, hiszen a térkép hátulján ismeretlen titkosírással írt adatok voltak az Amerikai Egyesült Államokról. Különféle tervek a bevételéhez, az elnökről, illetve ötletek.
Nem szabad idegen kézre kerülnie annak a naplónak.
- Ha tudnám, most nem lennék ilyen ideges - mordult fel Louis.
- Mindenkinek le kéne higgadnia, így nem megyünk semmire - dörzsölte meg a homlokát Liam, majd felnézett.
Kifújtam a levegőt, beleegyezően bólintottam tanácsára. Én is felnéztem, kezemet összekulcsoltam magam előtt.
- És ezt mégis miből gondoltátok? - tettem fel egy kérdést.
- Josh nemrég elutazott Londonba, megnézni, hogy mi a mostani helyzet - kezdte Zayn - Sajnos látta Hemmings-t. Egy elhagyatott autóút szélénél emeltek fel egy malomkő méretű követ, majd beugrottak a föld alá. Gondolhatod, hogy nem az új teadélutánukat szervezhetik ott lent.
- Akkor Hemmings-nél van a napló? - kerekedtek ki a szemeim.
Igen, a legrosszabb, ha ő megtalálta.
Az alagút tele van veszélyekkel, csapdákkal. Sokan őrültnek tartották apámat, amikor kutatni kezdte a földalatti barlangot. Addig mindenkinek oké minden, hogy Londont alagútrendszerek övezik - de senki nem hinné, hogy talán ott tényleg szörnyűséget történhettek.
De ki tudja?
Egy bandavezér nem szokott tréfálni, előfordulhat, hogy valóban emberek haltak meg ott lent.
- Most mi lesz, Harry? A fél világ arra a rohadt naplóra pályázik, a hír hamar terjed - társult be Niall a beszélgetésbe.
- Tessék?
- A franciák is hadat üzentek London ellen - nyelt egyet Liam - A naplót követelik.
- Az amerikaiak kétségbeestek, hogy elveszíthetik a hatalmukat, képzelheted, hogy mi a céljuk nekik is - köpte a szavakat Louis.
- Most mit fogunk tenni? - kérdezte Niall.
- Semmit nem kéne - rántott vállat Zayn - London már nem a hatókörünk, nemde, Harry? - mondta, már-már gúnyosan.
- Nem fogunk tétlenül ülni, és hagyni, ahogyan a bandák megölnek mindenkit - nevettem fel kínosan, rekedten - Holnap beszélek az amerikaiakkal.
- Hogy kikkel beszélsz? - kérdezte hitetlenül Louis - Te is tudod, hogy az lehetetlen.
- Mohóak - vakarta a fejét Liam - Nem lehet velük beszélni. Mindenre a gyilkosság a válaszuk, az ottani bandák veszélyesek, és nem olyan ártalmatlannak mondhatóak, mint az itteniek.
- Tudtok mást? - kiáltottam fel, majd felálltam a kanapéról.
Mindenki csendben maradt, és lesütötték a szemüket.
Tanácstalan helyzet.
- Rögtön gondoltam - mondtam halkan - Holnapra kigondolok valamit. Szövetségbe kell velük lépnünk.
- Harry, ne tedd - ráncolta a szemöldökét Liam - Emlékszel mit tettek az apáddal?
- Kibaszottul nem tudunk mást csinálni - álltam az ablak elé, majd üveges tekintettel kibámultam rajta.
- Ki fogunk találni valamit, de ha szövetséget kötsz velük, mindnyájunkat megölöd.
Ez az, amitől féltem.
Bármit cselekszem veszélybe sodrom vele az emberek életét.
- Harry az emberek egyre dühösebbek - mormolta Niall - Téged keresnek, tudják, hogy a fia vagy.
- Aggódunk érted - helyeselte Louis.
- Nem kell engem félteni - horkantam fel.
- Téged talán nem, de Rebecca? - nézett fel Zayn.
A név hallatán, szívem megdobbant. Mintha máshogy kezdett volna verni.
- Meg fogom oldani - motyogtam - Bízzátok rám az egészet.
- De tudnod kell, hogy a franciák és az amerikaiak is téged keresnek, remélem ezt felfogtad - mondta Louis, szinte már kiabálva.
- Ura vagyok a helyzetnek! - kiáltottam fel újra.
A probléma az volt, hogy egyáltalán nem így éreztem. Kicsúszott minden a kezemből, már nem voltam rettegett ember. Mindenki elfelejtett, senki nem fél tőlem.
Nincs bandám.
Nincsen seregem.
Nincsenek többé szövetségeseim.
Biztos, hogy nehéz játszma lesz, de észhez kell téríteni az embereket, hogy tudják, Harry Styles továbbra is él.

- Úgy legyen, Harold, úgy legyen - mondta Louis, majd leakasztotta a kabátját a fogasról, és kisétált az ajtón. 

2014. november 12., szerda

3. évad: Mi lett volna, ha... - 1. fejezet

SZIASZTOK
Igen, nem bírom az Obsession nélkül. Szóval úgy döntöttem, hogy kezdek egy "mi lett volna, ha.." évadot. Nem kérek olyan kommenteket, hogy felesleges, kérlek. Mindenki eldönti, hogy érdekli-e, vagy sem. 
Az írásba még vissza kell rázódnom, huh, régen írtam már:D 
KÉREK SZÉPEN VISSZAJELZÉSEKET! 
Szeretlek titeket, köszönöm a sok támogatást <3 

Mi lett volna, ha…

Ekkor hirtelen két erős kéz kulcsolódott a lábam köré, s lerántott maga mellé. Jade kikapta a pisztolyt a kezemből, majd felém célzott. A szemeim kikerekedtek, mikor egy ördögi vigyorral az ajkain meghúzta a ravaszt…
Azonnal cselekednem kellett, nem volt időm gondolkozni. Arrébb gurultam, s a golyó a földet érte. Jade idegesen toporogni kezdett, mire én felpattantam a földről, megragadtam festett szőke haját, majd lerántottam. Dulakodásba kezdtünk, de egyszer csak valaki felrántotta Jade-t.
Harry volt.
Egy pisztolyt markolt kezei közt, majd lőtt egyet. Jade összeesett a földre, hasából vér szivárgott. Kezemet a szám elé kaptam, hiszen bármennyire is szemét volt, nem gondoltam bele, hogy meghal. Harry rám se nézett, csak felkapott, majd rohanni kezdett a bejárati ajtó felé. A többiek serényen követtek minket, s nem várt fordulatként Josh is velük tartott.
***
Az ajtó hangos csapódással jelezte hazaérkezésünket. Körbenéztem a házban, s minden a legnagyobb rendben volt. Harry feltoloncolt az emeletre, majd leemelt egy bőröndöt a szekrény tetejéről.
- Csomagolj - jelentette ki nem túl bő szavúan, majd levett magának is egyet.
Ruháit besöpörte, míg én ledermedve figyeltem minden mozdulatát.
- Nem hallottad? - fordult felém nem túl udvariasan.
Megráztam a fejemet, majd követtem példáját - csak én összehajtogatva próbáltam egy kupacba szedni a ruhákat.
- Erre nem érünk rá - morgolódott, majd egy könnyed mozdulattal a polc egész tartalmát belapátolta a bőröndbe.
Furcsán néztem rá, mire megforgatta a szemét. Az öt perces összepakolás után megragadta a bőröndöket, majd biccentett, jelezve, hogy kövessem. Tettem utasításának, mivel tényleg megrémített abban a pillanatban. Kinyitotta az ajtót, körültekintett, majd elindult az autó felé. A hátsó ülésre dobott mindent, míg én az ajtót próbáltam bezárni. Harry felém rohant, majd rángatni kezdett a kocsija felé.
- Várj, még nem zártam be! - dühöngtem.
- Nem kell bezárnod - nyelt egyet, majd belökött az autóba - Elhagyjuk Londont.
Szemeim kikerekedtek hirtelen kijelentésétől. Itt hagy mindent?
- Tessék?
- London már nem az én hatóköröm - indította be a motort teljes komolysággal.
Gödröcskéi és huncut féloldalas mosolya nem volt jelen - egy stresszes arc nézett vissza rám. Aggódóan figyeltem, mert ilyen ingerültnek és kétségbeesettnek még sosem láttam. Tudtam, hogy nem fogja bevallani félelmét, de láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Tud valamit, amit én nem, és ez zavart.
Egész úton gondolataim közt száguldoztam és kizártam magam körül mindent. Lehetetlen, hogy feladja azt, amit eddig elért, nem igaz? Kell lennie valami tervnek. Egy kulcsnak, ami eljuttat a megoldáshoz, de rá kell jönnöm, mert magától sosem fogja elmondani, csak hagyja, hogy szépen, idővel rájöjjek…
*két héttel később*
Pont két hete költöztünk el Londonból. Nemcsak a fővárost, de az országot is elhagytuk, legnagyobb bánatomra. Rengeteg emlék fűz ahhoz a helyhez, jó, és rossz is, egyaránt. Írországban tartózkodtunk, mert lakásnak nem lehetett nevezni, sokkal inkább bujdosásnak. Hihetetlen, hogy a nagy Harry Styles-t elkergették a trónról, és átadta a helyét valami jött-ment senkinek.
…és pont két hete, mióta hideg velem. Mintha elmúlt volna a szikra köztünk, vagy, nem is tudom, hogy hogyan fejezzem ki magamat. Nem igazán beszélünk, de ha mégis, az ordibálásba torkollik át, majd a végén egy-két pofonnal befejeződik, és képzelhetitek, hogy nem én osztom az ütéseket.
Két siralmas hete, hogy rettegésben élek, mert félek a saját férjemtől.
Nem.
Ő már nem az, akibe beleszerettem. Teljesen más, mintha kicserélték volna. Ez a Harry fél, de nem mutatja ki, bántalmaz engem és ez a Harry jelenleg bezárt a szobába, hogy véletlenül se szökjek meg.
Ez a Harry mellettem alszik, és nem bízik bennem. Minden olyan különös, és nem tudom, mit érezzek. Más-más gondolatok kavarognak a fejemben, de egyik üti a másikat.
Megfordultam az ágyban, mire Harry körém fonta karjait, szorosan magához bilincselt. Idegesített, enyhén szólva irritált ez a fajta közelség, mert rettentően haragudtam a mellettem angyalian szunyókáló göndör harcosra. Dühösen, fújtatva próbáltam lefejteni magamról mocskos mancsait, de azok mintha északabbra kalandoztak volna, majd egy hangos nevetést hallottam mögülem.
- Valami probléma van? - kérdezte fáradt, rekedt hangon.
- Engedj el - fújtam ki a levegőt.
Harry szabadjára engedett még egy kacajt, majd tett kérésemnek. Felültem az ágyon, mire megragadta kezemet, majd visszarántott.
- Mit gondolsz, merre mész? - és igen, a jókedvű Harry-t ismét száműzték.
Elegem volt ebből az oldalából. Nem lehet elképzelni, mennyire utáltam. Mert igen, kijelentem, egyáltalán nem voltam összebarátkozva így vele. Idegesített, hogy úgy kezelt, mint egy tárgyat, ismét.
Ráadásul eltiltott Eleanor-tól, hisz szerinte rossz hatással van rám, és könnyen szökési hadműveletet szőhetnénk együtt.
- Lemegyek inni - válaszoltam morcosan.
- Megyek veled - sóhajtott fel.
Dünnyögni kezdtem és szitkozódni, mire a falhoz lökött, csuklóimat a falhoz szorította erősen, feje pár centire volt arcomtól.
- Szerinted azért követlek mindenhova, mert ez számomra szórakozás? - szűrte ki a fogai közül - Úgy gondolod, hogy ez egy baszott játék? Akkor fogjuk fel így - nyelt egyet - De akkor játszunk a szabályokkal, rendben? - húzta gonosz, féloldalas mosolyra az ajkát. - Mától kezdve minden rezzenésedről tudni akarok, és tudni is fogok. Mert azt hiszed, csak szórakozok, pedig rohadtul téged akarlak megóvni.
- Mitől? - nevettem fel hisztérikusan.
- Mindentől - mondta egyszerűen, majd elengedett.
- Mi a faszért nem tudsz egy bő mondatban válaszolni egy kibaszott kérdésre? - kiabáltam fel.
Elegem volt, és nem tudtam magamat visszafogni. Itt volt az ideje kiadni magamból mindent, minden megaláztatást, ami az évek alatt felgyűlt bennem. Mi értelme ennek az egésznek, ha csak kihasznál?
És ez fájt a legjobban. Úgy éreztem, neki nem én kellek, csak valami nő, akivel játszadozhat, és mutogathatja mindenféle maffiás rendezvényen.
- Vidd le a hangerődet, most - jelentette ki háttal nekem, rendkívül, hátborzongatóan higgadtan - Feküdj vissza az ágyba, és aludj.
Abban a percben eltört a mécses - kicsaptam az ajtót, lerohantam a lépcsőn, megragadtam egy baseball ütőt, amit az ajtó mellett tároltunk, majd a bejáratit is kivágtam, ami hangosan koppant a falon. Hallottam a lépteket mögülem, de nem érdekelt. Harry kocsijához lépkedtem, am ugyebár egy Range Rover volt.
Beálltam a járgány mellé, Harry az ajtóból figyelt tátott szájjal. Integettem neki egyet, majd az ütővel rávágtam egyet a motorháztetőre.
- Mi a fasz? - ordított fel.
- Ha közelebb lépsz, még egy ütést kap ez a szar - jelentettem ki.
Harry felhúzta a szemöldökét, és szája továbbra is nyitva volt.
- Drágám, csukd be a szádat, belerepül egy légy.
- Baszottul dobd el azt az ütőt, vagy megbánod! - kiáltotta, de nem reagáltam - Rebecca!
Megrántottam a vállamat, majd egy ütést mértem a kocsi első üvegére - be kell vallanom, nem tudom mi a speciális neve, már ha egyáltalán van olyanja. Harry rohanni kezdett felém, mire én hisztérikusan nevetni kezdtem, majd megkerültem a kocsit és futni kezdtem előle. Filmbe illő jelnet lehetett, hiszen az autója körül kergetőztünk, miközben néha megsuhintottam azt az ütővel.
Igen, teljesen ronccsá tettem, körülbelül öt perc alatt. Az autót is, és Harry-t is.
Megérdemelte.
Elegem volt, mindenből. Nem csak Harry-ből, de ebből az egészből is.
- Állj meg, most - váltott rémisztően higgadt hangra.
Megtorpantam, s ő a kocsi túloldalán állt. Lihegtem, ahogyan ő is. Elindult felém, határozott léptekkel kerülte át a kocsit, tekintetét nem szakította el az enyémtől. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd összerogytam és zokogni kezdtem. Végül már könnyek nélkül, szóval főleg hisztinek lehetett nevezni. Az ütővel a földet csapkodtam, és valóban úgy nézhettem ki, mint egy elmerozzant.
De mindenki így reagálna, ha élete szerelme csak átverné és megalázná őt.
- Értesz ahhoz, hogy hogy hívd fel magadra a szomszédok figyelmét, ugye? - kezdte mondandóját - Kicsikém, jelenleg bujkálunk, érted? Sajnálom, ha nem fogod fel, de nincs választási lehetőség. Ébredj fel, ez már nem London, ez egy rémálom, hercegnő.
Megragadta kezemet, majd berángatott a házba. Kikapta kezemből a baseball ütőt, és elhajította a nappaliba, minél messzebbre tőlem.  Kissé kínosan éreztem volna magamat, de abban a percben nem igazán érdekelt. Jó érzés volt fájdalmat okozni Harry-nek, hiszen imádta azt az autót, de az árába bele sem merek gondolni. Őszintén, nem is érdekelt, hiszen az a fizikai és mentális fájdalom, amit én kaptam tőle leírhatatlan. Igazán megérdemelte ezt az egészet, ami ma este történt vele.
- Gyerekesen viselkedsz - nyögtem ki a szavakat, mert már nem tudtam mit mondani.
Magamra néztem, s tudatosult bennem, hogy az autó üvege elvágta a kezemet, és egy-két helyen az arcomat is.

- Igazad van, én vertem szét a saját autómat - húzta fel a szemöldökét - Hozok sebtapaszt, utána elbeszélgetünk erről a dologról, de garantálom, hogy nem úszod meg.

2014. október 3., péntek

2. évad 24. fejezet-A halálra születtünk-Befejező rész

Sziasztok!
ELÉRKEZTÜNK A BEFEJEZŐ RÉSZHEZ!
Tudom nem szóltam előre, bocsánat, ez úgy random jött. Nem látom már értelmét a blognak, folyton csak ugyanaz történik benne. Szerintem jobb lenne, ha lezárnám.
Szóval igen, az anno’ még Rebecca’s life véget ér. Köszönöm szépen, hogy írhattam nektek, és komolyan mondom, a részt írva elfogott a sírás. Annyira tökéletesek vagytok, annyit támogattatok engem, de hát, semmi sem tart örökké, nem igaz? Egyszer mindennek vége van, ahogyan Harry és Rebecca kapcsolatának is:((
Annyira sajnálom, ha csalódást okozok valakinek, de értsétek megkérlek az én nézőpontomat is.
Szeretlek titeket, lesz egy írói utószó még, amiben bővebben kifejtem a köszönetemet felétek.
Jó olvasást a legutolsó Obsession részhez.
Jaj, esküszöm, elhasználtam egy százas zsepi készletet haha

*Harry szemszöge*
*pár évvel később*
2021. április 22.
Kómásan másztam ki az ágyból, s a szőke hajú nő felé pillantottam. Lehajoltam, s csókot leheltem feje búbjára, mire elmosolyodott álmában. Nem tudtam megállni, eleresztettem egy halk nevetést, nehogy felkeltsem. Lebattyogtam a lépcsőn, de előtte benéztem a kisfiúnk szobájába. Taylor kereken két éves, és be kell vallanom, egy tündér.
Miután leértem a földszintre, kisétáltam az ajtón, hiszen ilyenkor már mindig megérkezik a reggeli újság. Felemeltem a földről a köteg papírt, majd bevittem a házba. Leraktam az asztalra, mivel szőke szerelmem a reggelije mellett mindig a híreket szereti olvasni. Az újság címlapja megütötte szememet, s rögtön lehervasztotta a mosolyt ajkaimról.
„Pont 5 éve!” - virított óriási félkövér betűkkel.
Szemöldök ráncolva vettem a kezembe az újságot, s belelapoztam.
Rebecca mosolygós arca csapta meg tekintetemet, mire szemem könnybe lábadt.
Idegesen emlékeztem vissza a napra, mikor lelőtték, és örökké eltávozott közülünk. Emlékszem üres tekintetére, és legutolsó mosolyára. A szavak, miket motyogott nem értettem tisztán, de azt hiszem, már nem is számít. Megtaláltam a boldogságot, és ez az eset már öt éve történt.
Akkor miért fáj még mindig ennyire? Ez normális? Szeretem még? Mi lett volna, ha előbb reagálok? Még mindig élne, és együtt nevelgetnénk a fiunkat?
Túl sok kérdés, és túl sok a „ha”, szócska. Akaratom ellenére is gyomrom összerándult, s rázkódva sírtam az egyik székben. Soha nem dobtak be újságot halála évfordulóján, és nem is érdekelt, mi áll az undorító cikkben.
Emlékszem a legutolsó szeretlek szóra, mielőtt lehunyta szemeit. Fáj, hogy nem volt időm elmondani neki, hogy hogyan érzek igazából. A sok mocskos tettemre sem voltam már képes magyarázatot adni.
De ez már a múlt zenéje, családom van, feleségem, és egy fiam.
Ez a megfelelő családi idill, ugye?
Mindennek így kellett történnie, nem?
Attól tartok, nem. Miért élek együtt egy olyan nővel, kit talán nem is szeretek, csak menedéket nyújt nekem a bajtól?
Rebecca halála után lemondtam mindenről, ami az enyém volt. Békét kötöttem a liverpooliakkal, és ma már Hemmings irányítja a várost. Lemondtam a munkámról, hisz se erőm, se kedvem nem lett volna tovább folytatni az emberek sanyargatását. Minden az övé, nekem ilyen áron már semmire nem volt szükségem, csak örökké tartó magányra.
..és rá
Könnyeim elhomályosították látásomat és teljesen átáztatták az újságot, mit már eleve összegyűrtem a hirtelen dühtől, mi már évek óta emésztgetett.
- Egyszerűen csak vissza akarom kapni őt. Nagy kérés ez? - kérdeztem, bár nem tudom pontosan, hogy kitől, hisz egy magam voltam a szobában. - Hiányzol.
Zokogásom egyre csak súlyosbodott, és ennyire még sosem sírtam. Dühöt és árulást éreztem mindennap, a szeretet már kihalt belőlem.
Önsajnáltatásomat kopogó talpak zavarták meg, mire odakaptam a fejemet a célba. Jade és a kisfiúnk sétáltak le a lépcsőn nevetgélve.
Apropó, Jade az élettársam.
Olyan boldognak, és gondtalannak tűntek, amit irigyeltem tőlük. Talán most Rebecca sétálhatna le a lépcsőn, ha nem csak leüti Jade-t, hanem elsüti a pisztolyt.
És akkor a golyó nem egykori szerelmembe égett volna bele.
Talán furcsán hangzik, hogy a feleségem gyilkosával élek egy házban, ugye?
De ebben a világban semmi sem megy a normális kerékvágásban. Minden elcseszett, főleg az emberek és az idióta szokásaik.
Jade leült velem szemben, míg Taylor átcammogott a nappaliba a mackójával a kezében.
- Mi a baj, édes? - kérdezte.
Nem szóltam semmit, csak elé löktem az újságot.
- Ne mondd, hogy ezért sírtál ennyire - fogta meg a kezemet, de elhúztam érintése alól. - Ha így viselkedsz, bűntudatom lesz - állt fel, és megpróbált az ölembe ülni, de ellöktem magamtól.
- Nem értem, miért csak most jöttem rá erre..
- Mire? - nézett rám értetlenül.
- Nem értem, miért vagyok egy olyan nővel együtt, aki megölte életem szerelmét - engedtem utat még egy könnycseppnek.
* visszaemlékezés *
2016. április 30. temetés.
- Nem! Nem ereszthetik a földbe! - üvöltöttem, s három kar nyúlt utánam.
A srácok kétségbeesetten próbáltak lefogni engem, de ettől csak még jobban szétvetett az ideg.
- Engedjetek el! Nem tehetik ezt! - folytattam a zajkeltést.
- A picsába már, nyugodj le! - társult be Louis.
Élettelen testét a fakoporsóban leeresztették a földre, és a szívem ezer darabra tört. Végre elengedtek, mire zokogva odafutottam az árokhoz.
- Nem tehetik ezt veled - sírtam - Én tudom, hogy még élsz. Nem halhattál meg - üvöltöttem fel újra.
- Attól tartok, de - tette a vállamra a kezét Jade.
* visszaemlékezés vége*
- Harry! - hallottam egy sipító hangot.
- Mi van? - ordítottam fel.
- Nem hiszem el. Te velem vagy együtt, ideje lenne elfelejteni azt a ribancot!
Utolsó szava hallatán felháborodtam. Undort éreztem, amiért így beszél róla, főleg, hogy Rebecca már nem tudja megvédeni a becsületét. Egy halott emberről ilyeneket mondani rendkívül bunkó és pofátlan dolog.
Jade-nek kéne Rebecca helyén feküdni.
Erősen a falhoz löktem, majd ujjaimat nyaka köré fontam.
- Mondd ki még egyszer, és esküszöm, meghalsz.
Jade feje lilulni kezdett, és tudtam, hogy ujjaim nyomot hagynak majd nyakán.
- Harry kérlek - motyogta levegő nélkül.
Elengedtem nyakát, mire rögtön a földre rogyott. Hátat fordítottam neki, és tovább olvastam az újságot.
Nos, sose fordíts hátat az ellenségnek.
Hirtelen éles fájdalom nyílalt a hátamba, ami elviselhetetlen volt.
- Jade - motyogtam, majd összerogytam.
Az egész konyha vérben úszott, zöld szemeimet felfuttattam Jade-re. Kék szemei homályosak voltak, de láttam, ahogy pár könnycsepp végigfolyik az arcán.
- Istenem - kapott a szája elé, majd eldobta a kést - Mit tettem?! - kiabált fel.
Leült elém, fejemet ölébe fektette.
- Harry - zokogta.
- Undorodom tőled - motyogtam utolsó erőmmel.
- Ne mondd ezt!
- Most végre együtt lehetek végre Rebecca-val, örökké - mosolyodtam el a gondolatra, s lustán lehunytam szemhéjamat - És ezt még te sem ronthatod majd el.

És mi a tanulság?
Az emberekben nem lehet megbízni. Mindenkinek vannak titkaik, és mindenki hazudik. Ez alól nincs kivétel, sőt, még a legcukibb tinisztár is drogozik, kutyákat rugdos, miközben senki nem látja. Hiszen ez az élet rendje, az emberek romlottak. Senki nem érdemli meg a szeretet, előfordulhat, hogy a saját családod miatt fogsz egyszer a vesztedbe rohanni. Boldogságot sem kaphatsz az egész életedre, valami mindig közbejön. Teljes megtisztulás pedig nem történik meg, ha elmész gyónni. A legbelsőbb titkaidat és bűneidet csak nem mondod el egy vadidegennek, ugye?
Rebecca-nak, és nekem is a jó szívűnk lett a vesztünk, hiszen ha megöljük Jade-t, most boldogok lennénk. Emlékszek minden kedves szóra, csókokra, miket loptunk egymástól. Ez már sosem következhet be még egyszer.
Nem kezdhetnénk mindent újra?
Miért nincs az életben újrajátszás gomb? Annyi mindent máshogy csinálnék.
Az életem minden kockája lepergett a szemem előtt, de megállapodott egy emléknél… az esküvőnk napja, Rebecca megigéző mosolya.

De úgy tűnik, hogy mindketten a halálra születtünk.  

2014. október 2., csütörtök

2.évad 23.fejezet-Az angyalokkal táncolsz

Sziasztoook
*csendben rámegy a közzététel gombra, szégyenkezve, amiért ennyit késett*
De a viccet félretéve, tényleg bocsánat. Nem volt időm, és nem tudom mikor jön a folytatás:( 
Mellesleg elképesztőek vagytok! +110 megtekintés? +120 feliratkozó? *füttyszó* 
KÖSZÖNÖM SZÉPEN!
Hagyjatok nyomot magatok után;) Negatívumot is elfogadok haha xx



Jade előttem állt, s közben mindenki némán nézte a jelenetet. Tekintetemet Harry-re vezettem, kinek göndör fürtjei csábítóan keretezték arcvonalát, ajkai viszont egy teljesen új színbe burkolóztak. Izzadságcseppek gyöngyöződtek homlokán, s mikor rám nézett, megértettem, miért is szerettem bele, talán túl hamar is az elrablómba.
- Nézz ide, ha hozzád beszélek – köpte felém a szavakat Jade.
- Örülnék, ha tisztában lennétek azzal, hogy kibaszottul nem ti irányítotok – hallottam meg egy rekedtes hangot a szoba másik feléből. – Évente többször kerülök ilyen helyzetbe, tudjátok, amikor a szaros bandák, a kisfiúk és kislányok megpróbálják a magukévá tudni Londont. – nevetett fel Harry.
Tekintetemet rávezettem, s láttam, hogy már áll. Gyengének gyenge volt, de kezében a fegyverrel még is veszélyes ellenfélnek bizonyulhatott Hemmings csapatának. Úgy vélem, hogy Harry egy szimpla pisztollyal, akár húsz méter távolságból is eltalálná egy szúnyog szárnyát. Mindig is ő töltötte be a „mesterlövész” szerepet a bandában.
- De Luke, ez mind hasztalan, ha én irányítok mindent. London az én városom, mindenki az uralmam alatt áll. Ha azt mondom, ugorjon mindenki a tóba, hidd el, megteszik. És tudod miért? Mert nekik van eszük, ellentétben veled. A lakosoknak szükségük van rám – a pisztoly már vészesen közel volt az ellenfél felé, akik látszólag megszeppentek a göndöröm szabadulását látva.
- Lehetsz te fasza gyerek, Styles, de ha az IQ szinted nem haladja meg az ötöt, egyszer lecsap valaki a városra. Tudod, a te városodra. – nevetett mélyen Luke – De bizony, ha London egyik fele a te ebed, de egész Liverpool engem támogat, talán kicsit gondban vagy, nem gondolod?
- Nem félek tőled, kölyök – hangzott Harry válasza.
Eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akitől a göndör lovagom félne. Talán nem ismeri a rettegést, soha nem érezte, ahogyan görcsbe rándult a gyomra az ijedségtől.
De Luke más volt.
Ő valósan kiakasztotta Harry-t. Nem úgy, mint anno’ Chapster, mivel tudta, hogy Hemmings komoly akadályt jelenthet számára. Nem irányíthatják ketten Londont, nemde? Csak ez egyikük nyerheti el ezt a címet, és az Harry lesz. Neki kell győznie.
Mivel minden figyelem Harry-re szegeződött, kihasználtam az alkalmat, és kigáncsoltam támadómat, aki a földre zuhant. Villámsebességgel felkaptam a fegyvert a földről, és az első dolgot tettem, ami az eszembe jutott: fejbe vágtam vele Jade-t. Luke felé emeltem a pisztoly végét, s felnevetett.
- Tudom, hogy nem fogsz lelőni.
- Ebben ne legyél olyan biztos, Hemmings - ráztam a fejemet hitetlenkedve.
- És ha azt mondom, anyuci rosszul járna, ha ma eldördülne egy golyó, egyenesen a szívembe?
- Akkor azt mondom, hogy nem a szívedbe lövök - csikorgattam a fogaimat, s meghúztam a ravaszt.
A golyó elől kitért ugyan, de Harry elkapta hátulról Luke vézna testét.
- A falhoz, mindenki - jelentette ki Harry nyugodt hangon.
A liverpooliak idegesen sétáltak a falhoz, látva a göndöröm erejét.
Ekkor hirtelen két erős kéz kulcsolódott a lábam köré, s lerántott maga mellé. Jade kikapta a pisztolyt a kezemből, majd felém célzott. A szemeim kikerekedtek, mikor egy ördögi vigyorral az ajkain meghúzta a ravaszt. Harry a nevemet kiáltotta, fejemet pedig felé kaptam. Az idő teljesen lelassult, a szívem dübörgött, a fülem pedig idegesítően lüktetett. Harry felém rohant, a többiek szeme pedig szintén kikerekedett. Éreztem a golyót az alhasamba fúródni, s lepillantottam magamra. Mindent vörös cseppek borítottak, én pedig megszédültem. A földre estem, hasam rettentő módon fájt. A fülem a lüktető hangot leváltotta sípolásra, és kizártam a külvilág minden hangját akaratom ellenére is. Göndör fürtöket láttam a szemem előtt, de nem tudtam beazonosítani pontosan kicsoda az, de mindenesetre volt egy erős sejtésem ez ügyben. Nem volt erőm gondolkozni, a fájdalom és a fáradtság eluralkodott rajtam. Szemeimet lassan, pislogva hunytam le, s még utoljára éreztem, ahogyan két erős kar megráz, de nem voltam képes erre már reagálni.
****
- Hol van? - tette fel a kérdést.
A göndör fiú a székhez kötözve ült, teljes nyugodtságot tükrözve magáról. Felnevetett a kérdésen, ám ez inkább keserű kacajnak volt besorolható.
A túszejtő megfogta fegyverét, és arcon suhintotta Harry-t. Ketten voltak a szobában, és senkit nem is érdekelt, hogy mi történhet a bandavezérükkel, kit elraboltak. Kitört a káosz, amit nem lehetett megakadályozni. Lázadók rohangálnak táblákat feltartva az utcán, s senki sincs biztonságban. Új bandák uralják London részeit, ifjú gyerekeknek mondható emberek harcolnak a „trónért”.
- Azt kérdeztem, hogy hol van! - üvöltötte el magát legalább negyedszerre.
- Nos, erre a kérdésre nyilván nem létezik megfelelő válasz - rántott vállat a göndör.
- Miről beszélsz?
- Ha elárulom, meghalok, de ha nem, akkor te ölsz meg. Kár, hogy nem végezhetek magammal - rántott ismét vállat Harry.
- A halálod biztos, de talán jobban éreznéd magad, ha adnál végre egy kibaszott választ a kérdésre.
Harry felnevetett, majd a fejét kezdte csóválni jobbra-balra.
- Meghalt - nyögte ki végül - 2016. április 22-én, Liverpoolban. Életét vesztette a bandaháborúban, pontosan három éve.
- Hazudsz -köpte felé a szavakat idegesen a túszejtő.
- Rebecca Goth, az ifjú huszonéves családanya lett az egyik áldozata, a 2016-ös bandaháborúnak - lépett be az ajtón egy újságot a kezében tartva a túszejtő társa. - Igazat mondott.
- Ez nem történhetett meg. Styles okos gyerek, biztos, hogy csak kitalálta a csaja halálát.
A göndör férfi - hiszen már nem lehetett fiúnak nevezni hősiessége végett - állkapcsa összeszorult a kíméletlen szavak hallatára. Noha talán igaz volt a vád, csak egy beteg elme lenne képes eljátszatni a felesége halálát, nemde?
- Higgyetek, amit akartok - hangja keserűséget tükrözött, s nemtörődömsége ismét megmutatkozott - De előtte olvassátok el a cikket.

„Rebecca G. az első ismert áldozatává vált a 2014-2016-ös bandaháborúnak!
Az ismert adatok szerint köze volt az ifjú nőnek a bandavezérhez. Nem tudni pontosan, hogy önszántából tartózkodott vele, vagy elrabolták, de annyi biztos, hogy a napokban megtalálták a holttestét egy kőhöz kötözve a Temzében.
- A folyó kilökte a hideg testet a partra - nyilatkozta magazinunknak az egyik helyi, ki rálelt a nő hullájára. - Éppen a napi sétánkat tettük meg errefele az öregek otthonában lakó idős emberekkel, amikor szörnyű búz csapta meg az orrunkat. Jack Dawson (dolgozó) azonnal odasietett, ám akkor még csak egy testet láttunk feküdni a parton. Azt hittük valami hajléktalan, aki rosszul lett, de sajnos nem így történt. Az Isten vigyázzon szerencsétlen fiatal lelkére!
- Borzalmas látvány volt - nyilatkozta Jack Dawson - Nem csak büdös és émelyítő, de rettentően szomorú is. Nem tudom, mit árthatott a bandának, de annyi biztos, hogy nem magától ugrott a folyóba. Testén láttam valami kis lyuk félét, gondolom egy lövés, de azt hiszem, ezt csak a rendőrség és a közeli hozzátartózok fogják tudni egyedül.
A hír mindenkit felkavart, főleg az ott élőket.
Mégis hány ártalmatlan embernek kell tragikusan meghalnia, hogy felfogják a bandák, a tetteknek súlya van? - tette fel a roppantul igaz és elgondolkoztató kérdést az egyik szerkesztőnk.
Már csak egy kérdés maradt: mikor ér véget a folytonos bandaháborúzás?
Ezzel a cikkel részvétünket szeretnénk nyilvánítani az ismerősöknek, családnak, barátoknak.

R.I.P. Rebecca Goth, mától hivatalosan is az angyalokkal táncolhatsz.”